Az éjszaka nyugtalanul telik, a nyitott ablakokon át először a vörös, majd a kék hold fénye kúszik be. Zavaros gondolatokat szül fejemben, és társaim forgolódása arról árulkodik, hogy bizony őket sem hagyja érintetlenül. Az utcáról szokatlan zajok szüremlenek be, mintha életre kelne a teljes város. Zavart és értelmetlen foszlányok ezek, s ami eljut belőlük hozzám, azokkal sem tudok mit kezdeni. Nem értem őket, mégis, mintha alattomosan, észrevehetetlenül növelnék a bennem csírázó kuszaságot. Pár egyszerű légző gyakorlattal próbálok úrrá lenni a rajtam eluralkodó félelmen. Nem értem mi okozza és ez nagyon zavar. Mintha még a kék hold is gúnyosan pillantana le rám. Hajnalodik már - valahogy elaludhattam -, amikor kiáltásokra riadok. A többiek kábán pislogva ülnek fel fekhelyükön, de a fokozódó hangzavarra hamar lerázzák magukról. Kisietünk az épületből, és céltalanul menekülő embereket látunk mindenfelé. Zagyva nyelvükből mit sem értünk, de mindegyikük egy közös szót ismétel, és egy irányba futnak. Nem kell sokáig keresgélnünk a veszély forrását, mert a fejünk felett furcsa, zúgó hangot hallunk. Pár pillanattal később egy hatalmas homokrög roppant ketté egy hivalkodón álló, évszázados oszlop együttest. Fülsiketítő robajjal omlik össze, a lassúnak bizonyuló szerencsétleneket maga alá temetve. Nekünk sem kell több, és a legszükségesebb holmikat összekapkodva…