Kapcsolatunktól próbálunk információt szerezni, hogy kihez fordulhatnánk egyáltalán. A helyi alvilág nem tartozott a mozgásterei közé, ezért ezt a lehetőséget elvetjük. Együtt sem mehetünk, hiszen egy teljes, kérdezősködő csapat nagy feltűnést keltene, és ellenfeleinket nem lehetett megvádolni azzal, hogy a fejük lágyára ejtették őket. Siterissel kettesben vállaljuk el a kutatást. Hála a házbelieknek frissen mosott ruhákat is kapunk, hogy legalább az öltözékünk ne üssön el annyira az itteniekétől. Kora este van még, s utunk a város ivóiba, teázóiba vezet. Az első pár próbálkozás után rá kell jönnünk, hogy tűt keresünk a szénakazalban. Küldetésünk nem sok sikerrel kecsegtet ezúttal. A vörös hold megfestette szinte a teljes égboltot, akárha vér áztatta volna az Ibara fölé feszülő vásznat. Közeledik Éjközép, és mindketten fáradtan pillantunk egymásra, ügyünk végezetlenül. Elhatározzuk, hogy visszatérünk szállásunkra. Most is igyekszünk óvatosan mozogni, így több ízben is a sikátorok rejtekét választjuk. Úgy tűnik, hogy baj nélkül visszaérünk, amikor hátrafordulva Siteris fájdalomtól eltorzuló arcát pillantom meg. A mögüle előbukkanó, kék theubos-emámés alak kezében vértől csöpögő tőr villan. Társam, barátom élettelen teste a porba hanyatlik, én pedig dermedten várom, hogy bevégezzem. Ez hát az utolsó tollvonásom…