A szél szórta homokszemcsék kaparászva ostromolták a kifeszített sátorlapokat, pedig még közel sem volt vihar. Mint amikor esőcseppek kopognak az ökörhólyaggal kifeszített ablakokon, monoton dobolásuk elnyomja, tompítja az ember fia érzékeit. Arra riadtam, hogy elbóbiskoltam. A fülledt meleg és az alig hallható ritmikus zaj az álom határára száműzött a valóságból. Kiszáradt számban összeállt a nyál, s nehézkesen felállva, megnyújtóztattam a végtagjaimat. A bejárat előtt hosszúra nyúltak az árnyékok, s ettől azonnal elillant az álmosság szemeimből. Nem akartam elkésni a tanácskozásról, még akkor sem, ha pusztán megfigyelőként vettem részt. Hosszú, egyszínű köpenyemet magamra kanyarítottam, s a tőlem nem messze álló tálban megmerítettem az agyagkorsómat. Nagyot húztam a hűsítő vízből, hogy az államon végig csorgott egy része. Ezután lépteimet megnyújtva közeledtem a tábor közepén álló hatalmas sátorhoz, lábaim meg-megsüppedtek a homokban. Odabent már összegyűltek, s én észrevétlenül húzódtam oldalra, amiben nagy segítségemre volt a bent állók indulatoktól nem mentes vitája. Még most is csodálkozva figyeltem az oly annyira eltérő kultúrák képviselőit, ahogy megpróbálnak együtt döntést hozni, egy közös cél érdekében, ki-ki a maga módján… No igen, a fő problémát ez okozta. Ezek a módok legtöbbször ütköztek a jó és a rossz érzések határán, s ez egyáltalán nem csillapította a feszültséget. „Az ég szerelmére! – csattant fel a lankonti lovag. – Hát semmit nem tanultunk Bar Horabból?!” – fakadt ki keserűen, utalva a nem is olyan régen történt csatavesztésre. A körülötte állók kínos csendbe burkolóztak. A tőlünk délebbre fekvő El Sobirai támadás rettentő heves és pusztító erejű volt. Krán és pyarroni egyszerre vetette magát a piramiserődre, de – hála az együttműködés totális hiányának – mégsem sikerült elpusztítani a vándorló várost.