Feladatom fontossága miatt, rinnákat gyűjtöttem magam köré. Akaratuk törve volt, de ha úgy akartam, akár puszta körömmel neki estek volna bárkinek, így nem volt mitől tartanom. A könnyebb irányítás, és a csőcselék gyarapításának reményei miatt fivérem, egy szefer is elkísért. Egy teljes napig kerülgettük a dűnéket, de megérte az időáldozat. Apró kis csoportunk számottevő tömeggé gyarapodott, mire Nethiree holdja már lebukni készült. A bujkálók balga módon azt hitték, hogy van esélyük a menekvésre. Akaratom kutató szellemkezei elől azonban nem rejtezhettek el. Még kicsit mulattatott is ez a vadászat. Tétje ugyan nem volt, hiszen biztos voltam a dolgomban, de a hajnali kéjmámor elmúltával új élvezetekre vágytam. Már-már visszatértünk Hidema falai közé, amikor idegen érzeteket tapintottam. Nem egyet, nem kettő, hanem vagy egy tucatot. Ezek - bár az enyéimhez hasonlítani sem lehetett - teljesen mások voltak, némelyik erőt sugárzott magából. Mohón fordultam a zsigereimben érzett irányba, mint amikor a dromedárok megérzik az oázisban kéklő víz illatát. A dűnék rejtekében közeledtünk, és tudtam, hogy áldozataink is rejtőzni próbálnak. Megálljt parancsoltam a csőcseléknek, s ők bábként engedelmeskedtek akaratom egyetlen rezdülésére. A holdváltás segített rejtve maradnunk. Aztán megláttam, a felfénylő akaratot, s amint Amhe-Ramun holdja letekintett ránk, megpillantottam az aura tulajdonosát is. Az azúr fény megsokszorozta erőmet, s pörölyként csaptam le elméjére. Becsületére váljék, hogy nem rogyott azonnal a homokba. A torkára forrasztottam a szót, s kiteljesedett tudatom a dűne mögött várakozókra zúdította a rabszolgák seregét, s az engem kísérő szefert.