Al Hidemától nem messze, homokkő-fejtő található. Arrafelé vettem az irányt kíséret nélkül. A kordában tartott, felügyelt rabszolgáktól nem féltem, mi több, magát az érzést sem ismertem. Meg akartam bizonyosodni, hogy hasznosan töltik az idejüket, és a Kékarcú terveit segítik. Ahogy a fejtőhöz közeledtem, már távolról látszott a porfelhő, ahogy a munkások keze nyomán leomlanak a homokfalak. Az egyben maradó homokkő darabokat a következő ostromokhoz használhatjuk fel, így csökkentve a rinnák megfogyatkozását. Persze mindezt nem előzékenységből, hanem számítva a végső csatára. Rengeteg akaratot kell még megtörnünk ahhoz, hogy a csőcselék létszáma elsöprő legyen, és nekünk ne kelljen bemocskolnunk a kezünket. A közelben kibontakoztak a körvonalak és felismerhetővé vártak a kalapácsok, csákányok és vésők csendülései. Az alantas munkaszerszámok hangjába igen gyakran korbács csattanása, és sikolyok vegyültek, ami már sokkal jobban tetszett. Magabiztos mosollyal közeledtem a rabszolgahajcsár felé, aki buzgón, áldozatát hajánál fogva húzta elém. Nem értettem mit kérdez, de a gondolatai elárulták, hogy mit akar. Válaszként az elméjébe égettem akaratomat. Foghíjas vigyora lefagyott arcáról, s szitkok közt kergette vissza a rinnát, hogy munka közben haljon meg. A falak árnyékában, magabiztosan sétáltam körbe, amikor éles kiáltás harsant fentről. Utolsó, kétségbeesett hangnak tűnt. Ahogy felpillantottam, még láttam, hogy a megcsuszamló kőfalról aláhulló rinna, a több tonnás teherrel együtt felém zuhan. Szemeim kékje felizzott, amint átvillant utoljára elmémen: dicstelen véget értem.